Vekker csörög… megint reggel. Alig aludtam. Muszáj felkelni? Aludni akarok még. Dolgozni kell menni. Jajj, a gyerek! Ébresztendő! Fáradt vagyok. Gyors zuhany, mit vegyek fel? Nem tök mindegy?? Meló van, mit számít. Gyorsan kávét. Szendvicset, teát a gyereknek. Fogmosás. Ébredj gyermek, indulni kell! Iskolatáska? Ne nézz így rám! Mi kell megint? Pénz a suliba? Nesze, itt van, ezek is csak pénzt szednek mindenért. Moss fogat! Reggelit megetted? Miért nem?? Mit csináltál eddig? Jajj, mááár megint elkésünk! Apád hol van? WC-n még mindig? Tele a tököm a reggelekkel. Ő csak trónol, én meg csinálok egyedül mindent. Szaladjunk, ott a villamos. Megint elment, most már tuti elkésünk. Itt a másik, ha nem férünk fel, akkor is felszállunk. Jajj, a lábam, figyeljen már! Ne lökdösse a gyereket! Nem látja? Nyomja meg a jelzőt legyen kedves. Hallja? Áááá, dehogy, füle bedugva. Végre leszállás. Levegőőőőt! Rohanjunk a suliig. Csengetnek, siess drága kincsem. Legyen szép napod, szeretlek, sietek érted.
Hol a metró? Megint kigyulladt! Hogy érek be a munkába? Főnök leveszi a fejem, most már tuti én leszek a leépített. Fapofa mindenki, rohanás mindenhol. Huhh, épphogy beértem. Az asztalom tele. Már megint azt gondolják ez a bevásárlókocsi. Mit képzelnek? Mindent idetesznek? Mindent én fogok megcsinálni? Papír hegyek, betűk, számok. Ütöm a klaviatúrát, bámulom a monitort. Minden nap ugyanúgy. „Siessen Gizike, határidő van”. Mindig határidő van főnök. Fáradt vagyok, haza akarok menni és aludni egy hétig egyfolytában. Nem lehet, kell a pénz! Ebéd az asztalnál, WC-re menet is csak végszükségben. Bedarált maga alá a multi rendesen.
Délután 4 óra, újabb roham, át a városon, csak férjek fel a villamosra.
Gyerek csak néz, krokodilkönnyek. Pistike megint megvert. Nem sikerült a matek doga. Rohanjunk haza. Lelkét ápolom gyereknek, közben rohanunk persze. Mit főzzek ma? Boltba megyünk, sokan vannak. Nincsen kenyér, tej is alig. Jajj, mi legyen a vacsi? Krumpli vagy hideg? Gyerek tanulj szépen, nézz át mindent. Táska bepakolva? Gyere, vacsora. „Megintkrumpli?” Kérdeztem mit kérsz. Neked mindegy. Hát ez van! Majd legközelebb főzöl Te. Ne turkáld a kaját! Egyél! Fürödj! Aludj! Amint végzek, adok jó éjt puszit.
Mosogatok, pakolok! Férj hazajön, újra tálalok. Mi vagyok én? Cseléd? Egyél Te is! Meg ne szólalj! Igen, krumpli már megint! Ez van. Fürdik a férj, én megint mosogatok. Pakolok. Rend van végre és este 10. Elfogyott a meleg víz. Ezek szívatnak! Nahh, de ez van, melegítek. Végre tiszta a testem. Eldőlök, 11 van! Mindjárt csörög a vekker.
Férj TV-t néz, én épp elalszom. Keze már megint rajtam.. szexet, asszony! Normális ez?? Éjjel 1 van!! Dehogy akarom. Csak aludni. Mindjárt reggel! Akard akkor, mikor pihent leszek. Újra csörög a vekker… nem is aludtam! Mogorva szem néz rám. Nem akartam éjjel a szexet, ezért bűntetve leszek. Nem érdekel semmi, már csak monoton csinálom. Pörög a mókuskerék.
Reggel, vekker, kelni kell…rohanás újra. Gyerek suliba, munka hegyek. Postán sorban állás, adom fel a csekket. Boltba rohan, főz, mos, takarít. Egyedül csinálok mindent. Férj van, de minek? Csak a kaja és a szex után liheg. Minden egyéb le van ejtve. Gyerek is az enyém, meg a háztartás is. Hallgatok sírást és nyavalygást is.
Én hol vagyok ebben a malomban? Mi lenne, ha kiesnék? Legyen vége! Ezt kívánom néha. Semmi kilátás a jobbra. Csak a sok KELL és taposom a malmot. Számat az elmúlt években nem hagyja el mosoly. Legalább egy tengerpart lenne vagy egy hét alvás…. helyette fizethetjük a hitel kamatát… Robot lettem, érzem. Nincs semmi reményem. Anyám is ezt csinálta, s minden rokon. Barátaim élete is hasonlóan monoton. Csak megyek és csinálom, mert van egy álmom. Egyszer a gyerek felnő, jobb lesz neki. Én meg a magam ura lehetek megint. Pokol itt minden. Mindenki feszült és ideges. Taposómalom az élet, akárhogy is nézem.
Pozitív szemlélet, próbalom, de nem használ. Közben azt várom, mikor talál rám a halál. Lehet skizofrén vagyok vagy csak elfáradtam? Mindegy is, ez a gondolat nem segít rajtam. Minden nap ugyanaz a rohanás. Telnek a napok, hetek és évek, észre sem veszem, hogy öregszem. Szülinap ébreszt rá az idő múlására és a most született gyermek ballagása.
Élünk egymás mellett, de nem egymással életünk monotonitásában. Néha már szomorúnak is elfelejtek lenni, annyira fás vagyok. Robotként teljesítek minden utasítást és közben elfelejtettem kinek is születtem. Mi lehettem volna, ha máshogy élem az életem? Boldogságra leltem volna vagy ugyanígy taposnék csak más malomban?

Hoppsz! Itt milyen jó, nyugalom és szeretet. Minden fehér, puha és meleg. Hol vagyok? Mi ez itt? Hova tűnt a fájdalom és a kín? Boldog vagyok végre! De mitől? Megvilágosodtam? Vagy mi ez? Hirtelen elfogott a jó. Keresem a testem, de nem lelem. Minden mindegy, mert itt minden jól van. Hol a gyerekem és a férjem? Befejeztem a melót vagy csak úgy érzem? Lebegő állapot, testnélküli érzés. Szeretve vagyok itt és ez hatalmas érték.
Szirénákat hallok, meg kiabálást. „Jöjjenek segíteni”. „Rosszul van vagy meghalt”.
Ekkor veszem észre, testem a földön hever vétlen. De akkor én hol vagyok? Mi is van velem? Meghasadtam hirtelen? Nem értem be a munkába, senki nem tudja ki vagyok. Nem mondtam reggel a gyermekemnek, hogy szeretem nagyon. A férjem sem tudja, hogy szeretem, bármilyen herének is tartom. A barátaimnak sem mondtam milyen fontosak nekem. Nem láttam tengert és sok minden mást. Halált vágytam és most élni szeretnék már. Nincs remény, hogy újra éljek, mert a testemnek vége.

Ezen életem itt ért véget.

Azt hittem, nincs barátom, de sírnak körülöttem. Szerettek, csak nem vettem észre. Minden egyből világos lesz, mit csinálnék másképp. Sajnos ezen már nem tudok változtatni, mert itt a máslét. Újrakezdhetem valahol, valamikor, máshol… Itt a feladatom nem teljesítvén. Sok agyalásom meghozta gyümölcsét. Itt ért véget számomra a földi lét. Testem már csak egy szemét. Lelkem elviszi, mit pár év alatt megtanult. Hiány van bennem, mert egy csomó dolgot nem fejeztem be. Csak léteztem, de nem éltem életem. Minden nap elmondanám szeretteimnek, mily fontosak nekem. Mernék szeretni és szeretve lenni. Nem rohannék állandóan, figyelnék magamra. A legszebb ruháimat húznám fel minden nap. Úsznék, kirándulnék mosogatás helyett. És ha úgy kívánná testem, éjjel 1-kor is szexelnék egyet. Ha nem bírom a feladat súlyát, kérnék segítséget. Merném látni, hogy nem vagyok egyedül. Félelemből sose menekülnék. Szembe néznék a rosszal és tenném tovább a jót. Elmondanám, ha fáj vagy rossz. Megtalálnám mindenben a nekem valót. Most már tudom a tutit, bár minden késő. Nem tudok visszamenni és változtatni. Nincs cudarabb érzés, mint, veszve lenni és a tehetetlen érzésbe beletörődni. A temető tele van, mindenki sír. Látom, hogy gondolkodnak mi is a kín. Ki mit nem mondott el nekem, míg éltem. Bűntudat hasogat minden szerettem.

Csak por és hamu maradt belőlem és a fejfám, mire ez vagyon írva:
„Gizike élt 42 évet és a szíve vitte a sírba”.

Gutori Annamária

Gutori Annamária

Random bio.

Leave a Reply