A múlt jogos idejét elhagytad,
A gyermeki álmokat megszabdaltad.
Amit elhagytál, tovább ne keresd,
Hajtani az elmúlt időt felesleges.

Van, akinek egy pofonra, van, akinek szeretetre vagy egy kis időre van szüksége ahhoz, hogy felébredjen réveteg álmából, amit életnek nevez. Elhagyott idő ez addig. Csak lebegünk valamilyen szürke fátyol világban. Nekem harminc kerek esztendőre volt szükségem. Szégyenletes. Ringattam magam az álmodozás és a valóság között, miközben mesét szőttem álmok mezején. Ebben a bölcsőben nevelkedtem. Mondhatnám, hogy jót szundikáltam, valójában azonban odaadtam az életem vissza nem térő pillanatait anélkül, hogy éreztem volna azok értékét. Dobáltam a kulcsokat a boldogtalanságnak. Ma már keserves ez a gondolat, de így járnak az élők mellett az ébredők. Az egyiktől az idő visz, a másiknak ad.

Valamikor az idő ténye elkezdett feszíteni. Minden sejtemmel gyűlöltem tehetetlenségemben vergődve. Már akkor tudtam jól, mit adok neki, ahogyan azt is, mit takarok el vele. Minden pillanatnak elrendelt ideje van. Szentségesen működik. Akkor és ott. Nincs utána, aztán és majd. Megéled vagy elhagyod. Amikor visszanéztem, rengeteg pillanatrészem hevert árván, feleslegesen, élettelenül és érintetlenül. Nem mehettem vissza értük. Elvették vagy eldobtam? Aljas részletkérdés csupán. Nem volt enyém, mi az lehetett volna. Így jár a szolga, aki fejét az idő előtt meghajtja és így jár a gyerek, akinek játszótársaként az idő csak vészesen pereg.

Az idő maga az úr. Az idő jön és megy, hoz majd visz, koptat, eltakar, megold, begyógyít…Nagy kupec.

Felébredtem. Nagyon fáradtan. Vénségesen és élettelenül. Keserű másom nézett a tükörben. Ha hátra néztem, romokat láttam, ha előre, semmit sem. Kellemetlen volt az elhalt időm tudata. Árnyéknak szegődött, láttatta velem tetteim, melyekben sehol sem voltam, ahogyan azóta sem. Javíthatatlan nagylelkűségből adtam az esélyeket, csak nem a magam számára. Elvitték az időmet a remények és az életek. Hagynom kellett volna mindenkit felelősséget vállalni az életéért, a döntéseiért. Figyelnem kellett volna a határaimra. Fel kellett volna mennem a színpadomra. Nem tudtam, hogy nem élek…az életemmel. Nem tudtam, hogy szabad lenne máshogyan. Megöltem a vágyaimat, bezártam az álmaimat, mindezt egy jelmezért a szeretet nevében.

Hogy az időben játszunk vagy az játszik az életünkben, nem tudom. Ahogyan azt sem, hogy az idő voltában és nem létezőségében egyszerre lenni lehet-e. De egy valamit igen. Amit benne hagytál, ott is marad. Ez a múlt. Mindaz, amit megtettél, megengedtél, amit figyelmen kívül hagytál, elengedtél, amit félredobtál ott van, de már csak emlékként lebeg. Hiszen az idő nem múlik, csupán halad. Folytonos ölelésében tart. Amikor kinyitod a szemed, hatalmas bánat lobban fel benned. Belenevet arcodba a fájdalom. „Ezt tetted magaddal. Nézd, hova lökted magad. Megfosztott cselédje vagy a világnak.”

Hogy szép az élet, hát állítják. Hogy mindenért meg kell dolgozni, sokan mondják. Hogy mindezek előtt ébredni kell, azt most én javasolnám.

Sodor vagy visz?
Kételkedik vagy hisz?
Beteljesít vagy kényszerít?
Megerősít vagy kimerít?
Elvesz vagy ad?
Meleg vagy fagy?
Bosszant vagy nyugtat?
Ölel vagy bánt?
Megbecsül vagy kihasznál?
Szépen szól vagy kiabál?
Őszintén vagy jó a hazugság?
Dicsérve vagy fenyítve?
Megtörve vagy megélve?
Boldogságban megmerítve?
Netán bánatként kőbe vésve?
Otthon nélkül lebegve?
Vagy örökkön ölelő kezekben?

Te életed, döntésed és sorsod,
Minden rajtad múlik, hogyan alakítod.

Leave a Reply