Ilyenkor, Mindenszentek napja környékén előtörnek az emlékeink szeretteink iránt, akik már itt nem lehetnek velünk. Felidézzük az együtt töltött időt. Fáj a hiányuk, fáj, hogy nem lehetnek velünk újra. Csak az emlékezés marad és a régi fényképek nézegetése….. Beszélgetünk szeretteinkkel róluk, szép történetek kerülnek napvilágra, vagy akár viccesek is. Hiányt érzünk… hiányzik az illatuk, a hangjuk, néha csak úgy felhívnánk őket egy jó tanácsért….de szomorúan tesszük le a telefonkagylót mert tudjuk nem fog beleszólni senki a vonal túloldalán.
Felfoghatatlan, hogy egyik napról a másikra nincs valaki. Eszünkbe jut hol lehetnek… Tényleg a lelkük itt van közöttünk? Milyen lehet a halál… Fájdalmas? Valóban van fehér fény? Hol lakik a lelkük? Láthatnak e bennünket?
Sok „mi lett volna, ha” kérdés is felvillan…Mi lett volna, ha elmondom szeretem, ha megteszem ezt vagy azt, ha még utoljára megadom, amit kér… persze ettől nem lesz jobb.

A hiány, amit érzünk szavakkal igazából nem kifejezhető, talán az idővel enyhül, de sosem múlik el, ha rájuk gondolunk.

Halottak napján a temetők a tisztelet díszébe öltöznek. Minden síron mécsesek világítanak, virágot viszünk és koszorút. Emlékezünk… De tényleg csak ezen a napon emlékezünk? Tényleg ezen a napon fontos a temetőbe menni? Igen, tudom szokás temetőbe menni, mert ezt várják tőlünk, ez a megszokás… és a katolikus vallás szerint ez a Halottak ünnepének napja… de mit is érzünk valójában belül? Mi hogy szeretnénk tisztelegni szeretett halottjaink előtt? Tényleg csak egy évben egyszer tisztelgünk és emlékezünk mélyen?

Számomra ez a nap olyan, mint a többi. Az utóbbi pár évben nem megyek ilyenkor a temetőbe. Gyújtok gyertyát és emlékezem. Elmélyülök a régi együtt töltött időn, a szép pillanatokon, a tanult dolgokon. Nem megyek ilyenkor a temetőbe, mert nem csak ekkor szeretnék emlékezni, tisztelegni szeretteimről. Minden nap emlékezem…. egy illat, egy étel, egy mondat, egy szó, egy szín is emlékeztethet. Nem szeretném, ha csak egy napot lennének a szívemben, hanem az év minden napján, ha úgy érzem gyertyát gyújtok, ha úgy érzem kimegyek a temetőbe.
Nekem Ők nem a temetőben vannak, hanem a szívemben. Igen, a testük a temetőben nyugszik, de a lelkük már réges rég nem ott van. A lelkük egy ici-pici darabja itt van a szívemben.

Régebben nem telhetett el év, hogy kihagyjam a Mindenszentek ünnepét. Előtte a sírokat rendezgettem, virágot ültettem, hogy szép legyen. Boldogan tettem és ilyenkor kicsit ott voltak velem Ők is, az „elment” szeretteim. Mindenszentek ünnepén a sírnál állva imádkoztam lelkük nyugalmáért, gyertyát gyújtottam és azt gondoltam ilyenkor Ők is ott vannak velem. De ez egy nap volt egy évben. Egy nap amikor mélyebb tiszteletem leróttam. Persze mentem máskor is a temetőbe, de ez volt a hagyomány, a szokás, a fő halottünnep. Aztán pár éve már nem éreztem, hogy ott vannak velem. Figyeltem és hiányt éreztem. Hiányát az érzéseknek. Hol vannak? Biztos újjászülettek – gondoltam…. Most már szinte biztosra tudom, hogy csak azt szerettem volna érezni, hogy Ők is ott legyenek ezen a Szent Ünnepen. Pedig nem voltak. A szívemben, az emlékeimben viszont mindig. Talán a bűntudatom posványai miatt gondoltam, hogy ott vannak és jó érezni őket, jó tudni, hogy nem haragszanak. Mert, ha ott vannak, ha ott érzem őket akkor tuti megbocsájtották gyarlóságaimat. Ma már kihagyom az elvárások Mindenszentek ünnepét, és a magam módján emlékezek, ha úgy érzem, akkor minden nap. Egy gyertyával, egy imával, egy kedves történettel.

Régen figyeltem a sok embert a temetőben halottak napján. Szebbnél szebb koszorúk, drága virágok, mécsesek. A legjobb üzlet a virágboltosoknak (bocsánat). Láttam könnyeket, fájdalmas arcokat, meggyötört tekinteteket. Láttam ahogy a sok bűntudat, megbánás nyomja vállukat. Miért is megyünk a temetőbe? Azt reméljük ilyenkor egy kicsit otthagyhatunk belőle… talán megbocsájtást nyerünk halottjainktól? Tényleg ennyire naívak vagyunk? Úgy gondoljuk ő még haragszik??? Úgy gondoljuk nem bocsájtott meg mielőtt elment? Hát elárulom, ezek csak a mi bűntudataink, magunknak meg nem bocsájtott dolgaink.
Ha már láttál halottat, akkor tudod, hogy ő boldog, igen furcsán hangzik. Láttam pár szerettem arcát a temetésük előtt… 10 év körüli voltam amikor a keresztapám arcát láttam a koporsóban. Mosolygott, olyan volt, mint aki alszik és boldog. Fiatal volt amikor elment közülünk. Következőként láttam a kedvenc nagymamám, meglepődtem mikor megláttam. Meg volt fiatalodva az arca, békés nyugalom volt rajta és mosoly. Aztán dolgoztam gyermek intenzív osztályon, ahol sajnos elég sűrű látogató volt a halál. Nem volt egyszerű lelkileg, de minden csöppség arcán a megkönnyebbülés és mosoly ott volt. Talán a „megszabadultam szenvedéseimtől” mosoly volt ez.
A legnagyobb döbbenet az édesapám volt számomra. Fél éves állandó fájdalom, a rák ette fel szinte az egész testét, nagyon sokat szenvedett. Amikor megláttam, nem hittem a szememnek… mosolygott, és boldog volt az arca. A ráktól és kemoterápiától szürke haja újra szőke volt. Talán ez volt a megértésemre a pont. Tudom, hogy nem volt rossz neki a halál, és nyugalommal, békével a szívében távozott a lelke.

Igen, még senki nem jött vissza mesélni milyen is ez. És igen, ezek az én tapasztalataim, bár lehet Neked is segítenek ezekben a fájdalmas napokban.

Mindenki emlékezzen úgy szeretteire, ahogy ő szeretné, a megfelelés elvárása nélkül. Szívünkben és mindennapjainkban legyenek velünk, ne csak egy évben egyszer…..

„S mondtad hát akkor menj ha nincs időd majd legközelebb
Holott sejtettük mindketten, hogy legközelebb már
Vékony viaszfigura fekszik helyeden az ágyban
Egy szál lepedővel letakarva furcsa szokás
Döbbentté dermedt ibolyakék üvegszemekkel
Viaszajkán szinte zavart meglepett mosoly
Mint aki mégis csodálkozik hogy ez is lehetséges …
…Hát mit szólsz, Elza fiam, meghaltál, látom az arcod
Ahogy ámulva, éneklő, vékonyka hangon
Lelkendezel: “igazán? meghaltam? jaj de érdekes!”
És titokban büszke vagy rá, hogy veled ilyen “igazi” dolog történt
Mint a többi, felnőtt, komoly emberekkel
Apával, anyával, meg régi nagy festőkkel
Kitüntettek téged is ezzel a komoly előkelő dologgal „
(Karinthy Frigyes: Mindszenti Litánia részlet)

 

Gutori Annamária

Gutori Annamária

Random bio.

Leave a Reply