Evezős túrára indultunk. A cél: Szigetköz.

5-kor keltünk, 2 és fél órát autóztunk, megérkeztünk 1 napos késéssel. Lesiettünk a partra, még reggeli előtt, hogy megnézegessük a csónakokat.

Egyszer csak mentőmellények kerültek ránk és lapát a kezünkbe. Minek ez a felhajtás a nézelődéshez???

Be kellett ülni a csónakba. Megtudtuk, hogy a táv 1,2 km. Az ég is megnyílt, és ömlött az eső, ahogy a szemünkből a könny.

Elleptek a szúnyogok. Az egyik fiam a levegőbe kifújta a szúnyogriasztó spray 3/4-ét, hogy a környékről is elriassza őket, de csak odébb repültek mind, pont azt az útvonalat választva maguknak, amin nekünk is haladni kellett. A nap végül kisütött, a szúnyogok eltűntek. Ekkor hangzott fel a gyerekek részéről egy kérdés és egy kijelentés: „Mikor érünk már oda?” és „Éhes vagyok.”

A kérdésre én sem tudtam konkrét választ, de úgy saccoltam, kb. 1 óra, a kijelentésre pedig annyit tudtam reagálni, hogy én is… De nincs semmi baj, a szálláson a hűtőládánk tele van, nemsokára felfalhatunk mindent. Itt még nem sejtettük, hogy a „nemsokára” „nem” nélkül sokkal pontosabb lett volna a mondatomban.

A csónakban én ültem elöl, a gyerekek mögöttem, a férjem leghátul, ő kormányozott. Rájöttem, a csónakázás olyan, mint a családi élet:

Apa… Ő irányít és mindent lát, mindazonáltal az is gyakran előfordul, hogy annyira lefoglalja az irányítás, hogy nem is figyel ránk… Olykor-olykor azért elhangzik az a mondat a szájából, hogy „Csináljátok azt, amit anya! Anya a minta, az ő ritmusát kell felvenni!”

A gyerekek…a csónak közepén nem látnak hátra, így eszükbe sem jut, hogy apa ott van mögöttük, helyzetükből adódóan pedig tudják, anya előttük van, és nem lát hátra így néha-néha sumákolnak…

Anya… nem látja, mégis érzékeli, ha apa nem a helyes irányba akarja terelni a csónakot, de nem tehet semmit, mert apa azonnal észreveszi, ha tévútra akarják vinni és ennek hangot is ad…Emellett azt is tudja pontosan anya, mert érzi, ha a gyerekek nem azt csinálják, amit kell…

Hát, hosszú volt az út…volt időm gondolkodni…

Végre megálltunk egy parton.

Megtudtam, hogy a hordóban nincs rum… Akkor minek van?

Elmondták, hogy abban van a szendvics, amit bepakoltunk.

Legkisebb fiam imádkozott, hogy ezt én is megtettem… De a hordónkban csak légüres tér volt.

A túravezető azt mondta, készít rólunk családi fotót…

…aztán odafordult a gyerekekhez és azt javasolta nekik, hogy Karácsonyra másik szülőket kérjenek, olyanokat, akik táplálják őket.

Azt is megtudtuk, hogy az 1-es és 2-es között nincs vessző, és a túra elején tartunk. 6 órát evezünk ma… Tovább indultunk. Láttunk vadkacsákat. Meg akartam enni őket…

Jó sokára kikötöttünk egy másik helyen:

„Minek a nyílt vízre???” Ezt a kérdést akkor tettem fel, amikor a túravezető megkérdezte, hogy pénzt hoztunk-e. Nem tudom melyikünk csodálkozott jobban… én az ő kérdésén, vagy ő az enyémen. Döbbenten néztük egymást.

Átfutott az agyamon, hogy ez is a férjem hibája… Lehet, hogy nem retúrjegyet vett, és most itt fognak hagyni bennünket, ha nem fizetünk a visszaútért…

Nem, nem ezért kérdezte. Itt volt büfé. BÜFÉ a vadonban! Nem, nem volt nálunk pénz. Evező volt nálunk meg egy üres hordó.

Végül a többi család összefogott értünk… Annyira, hogy a végén mi adtunk kölcsön másoknak!

Minden kolbászt megvettünk a büfében.

A gyerekeim ruhástul ugráltak a vízbe, amíg a kolbászokkal voltam elfoglalva.

Váltó ruhát sem vittünk. Azt is a hordóba kellett volna tenni… Haza úton csak a mentőmellényt tudtam rájuk adni.

6 óra múlva érkeztünk vissza…

Túléltük. Élveztük. Legközelebb nem hagyjuk ki a „Fontos információk a túrával kapcsolatban” megbeszélést… Van értelme, higgyétek el!

Leave a Reply