Vasárnap reggel 9:20 perc, gyönyörűen süt a nap itt a régi Moszkva téren. Várom a barátnőmet, jó kis nap lesz.

Keresek egy padot a nappal szemben és figyelek… figyelem az embereket, az arcokat. Rohannak, mindenki rohan. Csak néz, de nem lát. Rohan a busz után, a munkába, a piacra… csak rohan tudatlanul, mintha az élete múlna rajta… Csak ülök és figyelek… megfáradt arcok, szomorú tekintetek… nincs mosoly, csak komor arc és üres tekintetek.

Csak ülök és figyelek… fiatalok és öregek, gyerekek és szülők, barátok és kollégák. Botra támaszkodó idős hölgy rohan cvekkerével a villamos után, nehogy lekésse, mert a következő csak 5 perc múlva jön. Botjával tör tiszteletet magának, hogy elsőként élvezze a felszállás lehetőségét, mert neki kora van. Megtört arcán bevésődött élete összes fájdalma mély ráncok formájában.

Anya gyermekét rángatja maga után, közben kiabál vele, a gyermek arcán félelem. „Jó leszek anya”… hallom. Már bekódolja a pár éves gyermeknek a „meg kell felelnem” mintát. Mi az, hogy jó? Ki szabja meg azt, mi a jó foka? Elmélázok saját mintáimon, miket a szüleim neveltek belém. Nem egyszerű küzdeni velük a mindennapokban még tudatosan sem. Milyen jó lenne, ha ez az anya tudná, mit okoz… csak a kiabálását hallom és ahogy szidja gyermekét, közben rohannak a vasárnapi „boldog” matinéra.

Csak ülök és figyelek… tekinteteket nézek… fájdalom, szomorúság, félelem, idegesség, megtörtség, düh… Mi van már??? Csak leültem egy napsütéses vasárnap reggel a régi Moszkva téren. Élvezem, hogy arcomat süti a reggeli nap. Várom a barátnőmet, boldog vagyok, mert itt a jó idő. Nem érdekel, hogy mennyit kell várnom rá, élvezem a pillanat örömét. Hangra leszek figyelmes. „Kérem”… Kinyitom a szemem, egy fiatalember áll velem szemben. Vékony, megtört arcából kivilágít a vérvörös szeme, melynek színét a pupillájától nem látom. „Kérem, csak pár forintot…” Nem tudok megszólalni, elveszek a szemében és a fájdalmában, amit sugároz felém. Adjak neki párszáz forintot? A következő drog adagjára? Jól öltözött, értelmes embernek tűnik, ebben a pillanatban mégsem azt mutatja. Mi történhetett vele, ami lesodorta őt ebbe a mélységbe? Csak nézem és nem tudok szólni… látom távolodó alakját, nylon zacskóval a kezében… csak lézeng szeretetért kiabáló belső hangjával…

Rohanó alakok, fáradt testek, lélektelen tekintetek. Hol vagyok? Talán nem is a régi Moszkva téren? Egy másik bolygón?

Egy fiú rohan telefonját nyomogatva, fülében fülhallgató. Nem lát, nem hall. Közben jön a villamos, csenget, de nem hallja, átrohan..huhh, ez majdnem baleset volt. Hol jár az eszed Te kamasz gyermek!?!? Értem én, hogy szájber világ, meg ilyenek, de itt vagy a nagy Budapesten, a forgalomban, a VALÓ VILÁGBAN…

Csak ülök és figyelek… mellettem egy csapat gyülekezik, úgy hallom kirándulni mennek. De jó lehet nekik – gondolom én, majd rájuk nézve el is illan e gondolat. Mosolytalan arccal, csak tárgyilagosan, kötelességtudóan, illedelmes köröket futva beszélgetnek a tervezett kirándulásról. Hova készültök ifjak? A csatamezőre? Úgy rémlik a kirándulás jó dolog, vagy mégsem? A természet csodás dolog lehetne, ha élvezni tudnánk a csodáit.

Vééégre egy boldog arc, annyira örülök! Egy lány rohan nevetve, boldogságtól sugárzó arccal a rég nem látott barátnője felé. A pillanatban vannak, csak örülnek egymásnak. Nevetgélve tovább mennek, én pedig visszazuhanok a magyar valóságba.

Csak ülök és figyelek a régi Moszkva téren… élvezem a nap sugarait. Néha körülnézek változik e valami…az arcok, személyek változnak, a mentalitás marad…

Mi van veletek Emberek? Hol vagytok? Miért nem mosolyogtok? Mi fáj? Mi a baj? Mi ez a közöny, érdektelenség? Mi hiányzik?
Az is lehet, velem van ám a baj… örülök, mert süt a nap, örülök, mert reggel kinyitottam a szemem és rájöttem ma is élek, ma is boldogoskodhatok. Örülök, mert reggel ihattam egy finom kávét és beszélgethettem a gyermekemmel. Hálás voltam, mert ma is folyt víz a csapból, így lezuhanyozhattam és tiszta vagyok. Örülök az apró dolgoknak, mert jó és mert nem természetes kiváltság, hogy van. Bűn, ha az ember jól érzi magát? Vagy jól meri érezni magát? Elvárás e a társadalmunkban a szenvedés, vagy tényleg ezek vagyunk mi magyarok, mi emberek? Baj, ha rámosolygunk valakire? Baj, ha szeretettel fordulunk a másik ember felé? Baj, ha élvezzük a munkánk, amivel a pénzt keressük? Minden baj, ami jó?

 

Csak ülök és már nem kifelé figyelek… becsukom a szemem és csak élvezem a nap sugarainak melegségét… mosolygok, boldog vagyok… talán mert a pillanatban vagyok és ez feltölti lelkem minden szegletét.

 

Megérkezik a barátnőm, örülünk egymásnak, mosolygunk, és vidáman megyünk a dolgunkra tovább.

 

A régi Moszkva téren 9:45 perc van és egy napsütéses vasárnap reggel, ahol a sok emberből csak pár mosolyog….

Gutori Annamária

Gutori Annamária

Random bio.

One Comment

Leave a Reply