Lélekmorzsák

Csak egy pillanat…

By január 29, 2018 No Comments

Sokszor találkoztam már a halállal, vagy a halál közeli állapottal. Kilenc év ápolónői múlt, az apám haláltusája a rákkal, az anyám haldoklása, majd a spiri vonalon való segítség nyújtás által sokszor közel kerültem a halálhoz. Láthattam aggodalmat, megkönnyebbülést, búcsút, haldoklót és klinikai halálból visszatért embert. A pillanat töredéke alatt lezajlik az ember szeme előtt minden fontos momentum az életéből. A “kaszáshoz” való közel kerülésnek még a gondolata is rémisztő. A tény, amikor meg is történik átformál egy pillanat alatt.

Izgatottan készültem egy barátnőmhöz december 22-e reggelén. Ajándékot csomagolunk a rászoruló gyerekeknek. A csomagtartóm tele a gyermekeknek szánt adományokkal, és én meg végre szabadnapot vettem ki. Boldog vagyok, mert tudom jó lesz ez a mai nap. A barátnőm vicces, rengeteget nevetünk együtt és a jó cselekedet még csak dob majd a hangulaton. Az örömöm nem tarthatott sokáig. Útközben volt egy figyelmetlen BMW-s, aki belém hajtott 80 km/h-val miközben álltam és előttem 3 autó, majd a belém hajtó autóba is belekoccantak. A baj másodpercek töredéke alatt megtörtént.
Hogy mi zajlódott le bennem? Megálltam, a következő pillanatban óriási csattanás, füst, furcsa szúrós szag, duda, arcomban a légzsák. Nem bírok mozdulni. Remegek, és félek. Nem is tudom élek e. Felgyulladt az autóm? Eltört valamim? Úristen a fiam otthon, hogy érek ki a barátnőmhöz? Ki kell szállnom, felgyullad az autó! Úristen, le kell állítani a motort! Mit kell csinálni?? Jajj az övem, ki tudom kapcsolni? Nem tudok megmozdulni! Remeg minden porcikám. Veszek levegőt? Jó, igen! Dobog a szívem? igen! Ki tudom nyitni az ajtót, de nem bírok kiszállni a remegéstől. Óráknak tűnnek a másodpercek. Az előttem lévő autós odarohan hozzám jól vagyok e? Nemtudom…nemtudom… halvány gőzöm sincs hogy vagyok. Kisegít az autómból. Akkor látom 6 autó ütközött és én vagyok középen… a BMW-nek nincs eleje. Csak állok lefagyva és nem tudok szólni csak sírni. Kiszálltam, élek… Nem vérzik semmim, csak remegek, szédülök. Egy pillanaton múlt a halálom vagy az életem? Végigfut a fejemben az elmúlt hónapom depressziós időszaka amikor azt kívántam ne ébredjek fel és legyen vége… az életembe való belefáradás ténye… De most már jól voltam!! Mi ez? Miért? Tényleg úgy gondolom én dönthetem el hogy mikor van vége? Elég naív vagyok… ha vége kellene legyen ez életemnek, akkor ez lett volna a legjobb alkalom… de nem lett vége!! Dolog van itt még! Igaz totálkáros az autóm, de kiszálltam belőle és nincs annyira összetörve mint az előttem álló Alfa Romeo és a mögöttem lévő BMW… azt hiszem elég jól vigyáztak rám. Ez biztos! Létezhetnek csodák? Vagy olyan erők amikről nem tudunk és segítenek? Vagy csak pusztán szerencse? Már nem magam sem tudom…. Olyan mintha a kis autómról lepattant volna a BMW. Fel kell hívnom a fiam…a barátnőm… nem jutnak el hozzá az ajándékok, számított a segítségemre.
Nem lehet bajom, hiszen nincs fenyőfám, holnap nagy takarítottam volna…holnapután Karácsony! Nyilván így utólag őrültségnek tűnnek e szavak, de ez is ott kavargott bennem.
Megérkeznek a rendőrök, mentőt akarnak hívni… bizonygatják hogy a legrosszabb helyen voltam, lehetnek sérüléseim… majd ki is jön a mentő mert a másik autóban sérült egy hölgy. A mentősök nagyon el akarnak vinni, de hajtogatom, hogy jól vagyok… tényleg.. “hölgyem, kinyílt a légzsák, középen volt, Ön kapta a legnagyobb ütést, jöjjön be velünk” NEEEM… ígérem később elmegyek a balesetire, csak had ne hagyjam itt a kis autóm. Sosem utaztam betegként mentőben, az már nekem a véget jelenti. Így utólag már tudom, zavart voltam és talán ezt hívjak lelki sokknak.
Miután elrendeztem minden teendőmet, délutánra elég vacakul lettem. Nem volt olyan porcikám ami ne fájt volna. Alig kaptam levegőt, a fejem őrült módon fájt, a nyakam nem bírtam mozdítani….. kiment az adrenalin. Adrenalin az a csoda, ami a szervezetünket képes működtetni egy ilyen trauma után, addig amíg fontosnak látjuk a teendők elvégzését, közben a legnagyobb fájdalmakat is eltakarja. Utólag nem is értem hogy tudtam végigcsinálni mindent szinte egyedül.
Rászántam magam és elmentem a sürgősségire, ahogy a mentősök kérték. Meglepődtem az orvos szavain aki a diagnózis felállítása és jó tanácsokkal való ellátásom után csak annyit mondott: “hölgyem van egy új születésnapja… nem tudom ez hogy történhetett, de ilyen ütközésnél nem ússzák meg ennyivel …nagy szerencséje volt… mondja meg milyen autóból lehet így kiszállni ilyen ütközés után?”  Ekkor döbbentem rá igazán mi is történt délelőtt. Hiába láttam a kis roncs autómat amit imádtam. Hiába voltak fájdalmaim, írtam baleseti bejelentőt,rendőrök faggattak, beszéltem a mentősökkel akik mondták nem vagyok jól, utaztam trailerrel, 3 órát töltöttem a helyszínen figyelve a történteket. Az orvos általi monológ volt az igazi ráeszmélés arra, hogy itt vagyok és kaptam egy újabb lehetőséget az élet nevezetű dologtól.

Csak egy pillanat volt…

csak egyetlen pillanat ami elválasztott az élettől… csak egy pillanat ami elég volt ahhoz, hogy az egész életszemléletem átkonvertáljam. Csak egy pillanat, hogy újra hinni tudjak, hogy lássam ki az igazi barát, hogy lássam az emberek segítő szándékát. Csak egy pillanat, hogy el tudjam fogadni a segítséget, hogy láthassam a férfiak normális oldalát. Csak egy pillanat, hogy teljesen tovább tudjak lépni a múltam apró még itt ragadt darabjain. Csak egy pillanat kellett mindahhoz, hogy igazán fontos lehessek magamnak is. Csak egy pillanat, hogy megértsem az élet lehetőségeit… csak egy pillanat, hogy megérezzem a halál szelét, és milyen érzés lehet félkészen itt hagyni mindent amit elkezdtem.!!!! Csak egy pillanat, hogy töröljem a szótáramból a majd szót. Igen, a megtapasztalásokban szerencsés vagyok. Tudom rengeteg üzenete van ennek a balesetnek. Köszönöm a tanítást! Köszönöm a pillanatot, hogy maradhattam!

Viszlát múlt, üdvözöllek új életem!

Gutori Annamária

Gutori Annamária

Random bio.