Lélekmorzsák

Apa, baj van…veled! I.

By január 19, 2017 One Comment

Bár mondhatnám, hogy apa, baj van…gyere…de itt „apabaj” van…menj! Bár küldeni sem kellett, ment ő magától. A bajok ott kezdődtek, amikor ez az ember megnősült. Az ilyennek ugyan nem kellene. Aki önmaga fényében fürdőzik és elvakítja a gyönyörök hajhászása, valamint nem bírja a lyukakat maga körül, csak ha azok be vannak tömve általa, az ne erőszakolja meg magát holmi lánykéréssel. Paraszt…az ész meg sehol. A józanságról is kb ennyit…

Nos, az „apabaj” viselője voltam én is. Csodálatos és hatalmas hanyagsággal megteremtett bádoglány. Mert hogy életemben nem sikerült meghatom az én vérem azalatt a néhány év alatt sem, amíg elvileg fizikálisan a közelemben volt, arra garanciális termék vagyok. Egy-két hetes voltam, miután végeláthatatlan örömében ránk csukta az ajtót…nem voltam még ugyan önálló, de bizonyára meggyőződött anyukám rátermettségéről, így nem kívánt „felesleges” személyként körülöttem forgolódni. Néhány év és rengeteg trófea után gondolta, a felgyülemlett szennyesét hazahozná, folyamatos terhelésnek kitett testét megpihentetné és újra megízlelné a gondoskodást maga körül. Micsoda apai motiváció ez kérem. Lenyűgöző. Bravúros fordulat, amit egy lágy szív döntése követett és félig beledöglöttünk. Így történt, hogy három évesen hirtelen lett „Édesapám”.

Hű, baszod. Mit kezdjek most ezzel az unszimpatikus alakkal? Olyan örömteli és nyugodt szimbiózisban éltem Anyuval, ez meg itt tolong. Eddig két férfi volt jelen az életemben, a Papa és Keresztapu, ők becsületes, jó emberek. Ezt a harmadikat eléggé furcsának találom, olyan más. Egyáltalán nem bízom benne. Ki a fenének hiányzott egy páva, aki osztozásra akar kényszeríteni? Na, azt már nem. Anyukám az enyém, másom sincsen, harcolok. Gyönyörű képek születtek rólam, amint a két zsák cipője között zavartan álldogálok és nézem a betolakodó idegen férfit. De a holmijai csak a kisebb gondot, a jelenléte a nagyobbat jelentette…https://www.youtube.com/watch?v=REclsT-U-L8

Apukám, micsoda kiváltság ez, hát hova is szarjak örömömben így szobatiszta állapotomban? Annyira kihagytam volna. Szegényt sosem hívtam így, nem is tudott rászolgálni. Megtűrtem magam körül, de nem érdekelt, ahogyan én sem őt. Soha nem tudott bánni velem. Mindig a problémamegoldásra törekedett, legalábbis nem korlátozott abban. Ha véletlenül ketten voltunk otthon, tudtam, éhen és szomjan is halhatok tőle. Hiába mondtam neki, mindig fontosabb műsor ment a tv-ben. Így hát, túlélő üzemmódba vágtam magam és megoldottam férfi/apa nélkül.

Azután, hogy adagolja a tanítást nekünk, önmagának pedig mást, elkezdett inni. Nos, kihozta magából a legjobbat. Hozzánk a cirkusz sűrűn és két lábon érkezett idomár nélkül. Egy igazi vadállat volt. Hírből sem ismerte a kegyelmet. Az ütések nem rajtam csattantak, Anyu sosem engedte volna, én csak belül véreztem..! Apai gondolkodása szerint, minden bizonnyal ez hozzátartozott egy 4-5 éves kislány neveléséhez. Lássa csak a kis drága az élet keménységét és pengéit, szabdalják a lelkét, nehogy egy nyafka picsa legyen belőle vagy akár egy szeretetteljes, kiegyensúlyozott nő. Legyen inkább strapakanca. Megismertette azt is, milyen éjszakákat kint tölteni az utcán bolyongva, milyen menekülni egyik ismerőstől a másikig, milyen úgy feküdni az ágyban, hogy fojtogatják az édesanyám mellettem, milyen érzés a tehetetlen könyörgés egy megvadult férfi felé és hogy milyen érzés egyedül lenni a teljes kiszolgáltatottságban. Hiába könyörögtem, sosem hallotta meg… KurvaKarma!

Szóval a „szellemi örökségem” határtalan gyorsasággal megkaptam. Agyonvágott vele. Már általános iskola előtt komoly leckéken voltam túl. Kissé hanyag eleganciával dolgozott, hiszen a megoldásukban sosem segített :D. Így vágtam neki az életnek apával és egyben nélküle, férfi mintával és annak hiányával.

Az önutálat teljes elfajzottságában nőttem fel. Nem tudtam elfogadni, hogy egy ilyen emberből nyertem életet, belőle fakadok. Mindent gyűlöltem magamon, amit tőle örököltem, ami a hasonlóságot jelentette. Ha valaki azt mondta, hogy rá hasonlítok, máris folytak a könnyeim befelé és kiabálni akartam, hogy ne, ne legyen így, ez nem igazságos, nem akarom ezt! Egy részemet teljesen elutasítottam önmagamban. Meg akartam változtatni a nevem, át akartam az arcom plasztikáztatni. A megbélyegzéstől való félelmemben kényesen ügyeltem a viselkedésemre. Tipikus jó kislány voltam, olyan félig élő. Rettegtem, hogy azonosítanak vele..nem akartam alma lenni. Minden érzelmem mélyre ástam, ha bántás ért, azonnal lenyomtam magamban és nem sírtam, csak ha nem látták. Később erről is leszoktam. Hogy jóvátegyem bűneit, eszeveszett kompenzálásba kezdtem anyukám felé (is). Nem akartam több szenvedést neki, alárendelődtem. Szépen lassan csináltam ki magam…és minden kedves érdeklődőt is a későbbiekben :).

Egyáltalán nem szándékoztam felnőni, gyerek akartam maradni, hátha visszakapok az elveszett időszakból valamit. Túl korán kellett felnőtt dolgokkal találkoznom. Fiús voltam, érinthetetlen, fagyos. Látszólag. Nem foglalkoztam a külsőmmel, az ellenkező nemmel. Nem akartam tőlük semmit. Eszemben sem volt nővé érni, nyitni feléjük, testi kontaktusba lépni velük. Messziről figyeltem a barátnőim, ahogyan női mivoltukra ébrednek és pillangókká válnak. Titkon a bádogom alatt én is vágytam erre, de bevallásra sem került, nem hogy feljebb. Helyette inkább fütyit növesztettem, játszottam a kemény, nagyszájú lányt, aki sebezhetetlen. Istenemre mondom, mindenki elhitte. Pedig belül olyan rettenetesen törékeny voltam, egy pillantás is azonnal szétzúzott, bár csak négy fal rá a tanúm…

Minden érzelmem a pokolé volt, nem szerettem érezni, kitenni magam bárminek is, amit nem tudtam uralni. A túlérzékenységemből adódóan mindent bántásnak éltem meg, palástoltam minden fájdalmam, gyakran még az örömöm is. Az volt a téveszmém, ha valakin látják, hogy érez, az kiszolgáltatottá válik. Gyakorlatilag senki nem ismert, bár sokáig nem is érdekeltem senkit…az egész életet csak túlélni akartam, nem remélve semmit sem. Egy jó nagy birka voltam, amolyan áldozati…

One Comment